Ceruza

Serceg a ceruza a papíron, régi, megviselt, elrágott végű, tompa hegyű ceruza, de nincs szívem megfaragni – ennyi maradt. Ennyi maradt nagyapám ceruzájából. Belőle, nekem.
Fognyoma belevésődött a puha fába. Egyébként én is rágom a ceruzát, ha töröm a fejem valamin. Nagyapámé, akit soha nem ismertem. Egy letűnt kor letűnőben lévő szakmájának kiválósága: Mold László nyomdász, grafikus, kiadványszerkesztő. Aki titkon azt remélte, hogy lányai közül valamelyik továbbviszi a hivatását és a könyvek, újságok, brosúrák, papírok, ceruzák, tintapacák, nyomdafesték illatú kéziratok között találja meg önmagát. De nem érte meg, hogy kiderüljön: egyikük sem választotta ezt a pályát.

Ülök a szerkesztőségben, hamarosan elkezdhetem a valódi újságírói munkát, egy hónap múlva pedig, ha minden jól megy, kiadói szerkesztő leszek – legalábbis papíron. Az első korrektúra házi feladatomat is ezzel a ceruzával csináltam. Szentimentális csacskaság talán, de olyan egyértelműnek éreztem, mint ahogy beszélek. Édesanyám azt mondta egyszer (na jó, nem is egyszer), hogy mi biztosan nagy haverok lennénk nagyapával. Szerintem is. De a közös borozások, könyvekről való vitatkozások, csínytevések helyett maradt nekem egy maréknyi ceruza, bennük a foga nyomával és a képzetekkel, hogy milyen lenne leülni vele egy nagyot beszélgetni.

Így hát egy generációs ugrással ugyan, de mégiscsak lett, aki továbbviszi a hivatását és az álmait: én.
Remélem büszke lenne rám.

Sikeres emberek

Szőcs Lilla Így lettem reggel fél 8 előtt sikeres ember – 7 lépésben című cikkét olvasva (és későn kelő emberkeként mélységes együttérzéssel hümmögve), sok a dolog elkezdett kavarogni a fejemben, egymás lábát taposva ébredtek a gondolatok rendesen a sikert, sikerességet illetően.

Közel harminc évesen, megannyi különböző témát boncolgató filozófiai mű elolvasásával és értelmezésével a hátam mögött eljutottam odáig, hogy a lázas igazságkeresés csitul bennem. Csodálatos dolog elmélkedni, válaszokat keresni, kimondani, hogy ez az igazság, miközben a világról és saját magunkról is új ismereteket szerzünk, de rájöttem, hogy talán nincsen egyetemes igazság. Sem az észlelést, sem a dolgok mibenlétét, sem a szerelmet, sem a sikert illetően. Attól szép a világ, hogy nem egyformán látjuk, akár közhely, akár nem. Ami nekem kőbe vésett és teljes bizonyossággal hitt igazság, az neked lehet, hogy nevetséges baromság, az én igazságom nem feltétlenül a tiéd is.
Vajon kezelhetjük-e egyetemes, mindenkire vonatkozó igazságként azt a képletet, ahogyan a KFT zenekar klasszikusa is szól, kicsit újragondolva: siker=pénz, csillogás? Továbbgondolva pedig: siker= boldogság?

Biztosan én vagyok egyébként valami másik bolygóról szabadult ufó, liberális idióta, egy hatvanas évekből ideszakadt hippi időutazó, de komolyan nem tudok napirendre térni afelett, hogy globálisan azt gondoljuk sikeres embernek, aki céget vezet, mások felett áll, dolgokat irányít, kacsalábon forgó palotája van, a garázsban legalább három luxusautója, évente legalább kétszer külföldön nyaral, satöbbi, satöbbi (a satöbbik behelyettesíthetőek tetszőleges materiális használati miegymásokkal, mint telefon, lapostévé, fluxuskondenzátor) és számolatlanul költi a pénzét.
Az a sikeres ember, aki valami divatos(nak hangzó) pozícióban dolgozik, aki menedzser egy multicégnél, vagy a saját vállalkozásában, de mindenképpen olyan beosztásban, amiből dől a lé?
Miért csak az anyagi produktummal rendelkező, végződő, pénzügyi hasznot hozó dolgokat tekintjük sikernek, amit nem mellesleg mutogatni is lehet (és mások orra alá dörgölni)? Mint például, hogy elvégeztünk egy gazdasági szakot egy menő egyetemen, ilyen-olyan állásunk van,ekkora és akkora házunk van, ennyit és annyit keresünk.
Édesapám azt szokta mondani, hogy nem azért élünk, hogy dolgozzunk, hanem azért dolgozunk, hogy éljünk. Az élet maga a munkánk, és az általa termelt pénz, amit igazából tök felesleges dolgokra költünk el közönség előtt, most komolyan?
Azt az embert miért nem tekintjük sikeresnek, aki mondjuk minimálbérből fel tudott nevelni egy, kettő, urambocsá’ három olyan gyereket, akik aztán meg tudnak állni a saját lábukon, szeretettel, törődéssel fordulnak a világ felé, okosodnak, ami által majd a társadalom hasznára válnak egyébiránt?
Nekem ugyan nincsen gyerekem, de az én szüleim olyan csodálatos emberek, egy olyan klassz kis burokban neveltek fel engem és az öcsémet, hogy ha egyszer véletlenül valami móka folytán egy szépségkirálynő választáson vennék részt, nem a világbéke lenne a kívánságom, üzenetem, hanem hogy minden kisgyereknek Japántól Alaszkáig, Ukrajnán át Peruig olyan szülei legyenek, amilyenek az a mieink – biztosan jobb lenne a világ. Mégha közvetett módon is, de megvalósulna a világbéke és tele lenne ez az öreg sárgolyó boldog gyerekekkel, akikből boldog felnőttek lesznek.
És az, hogy én ezt így gondolom róluk, nem számít egy általuk felmutatható sikernek a társadalom szemében, mert sajnos másoknak csak az számít, hogy nem érettségiztek le, és nem vezetnek egy üzletet. S bár engem a legkevésbé sem érdekel mások véleménye, mert tudom, hogy mennyire remek emberek, talán ideje lenne más szemüvegen keresztül figyelni másokat és skatulyázni őket, mert azt aztán az ember nem tudja levetkőzni, hogy kategorizáljon. De ha más muszáj, tegyük más értékek szerint!
Az nem siker, hogy valaki folyton legyőzi a saját korlátait, önmagát, fejlődik, hogy jobb és teljesebb ember legyen. Mert az megfoghatatlan, és nem mérhető.
Azt nem könyvelhetem el sikerként, hogy legyőztem a gyerekkori félelmemet, a rákot, önmagamat?
Hogy sikerült olyat tennem, amitől másnak jobb lett, hogy segíthettem, hogy megtanultam magamtól egy idegen és kevesek által beszélt nyelvet és kézzel-lábbal megértetem magamat a nyaraláskor. Hogy úgy sikerül megfőznöm a pörköltet, hogy az olyan, mint a nagyié, hogy a gondos ápolásnak köszönhetően gyümölcsöt hozott a fa, amit ültettem, hogy sikerül olyan kézműves ajándékot egyedül készíteni egy barátomnak, aminek igazán örül és értéket képvisel, hogy írok egy olyan verset, amire azt mondja valaki, hogy ő is ezt érzi, de sosem tudta így megfogalmazni és köszöni, hogy megtettem helyette. Hogy le tudom gyűrni a türelmetlenségemet, defektjeimet, hogy hosszú évek után legyőztem a lustaságomat és eljárok futni, odafigyelek az étkezésre, lemondtam a cukorról, pedig megőrülök a sütikért; azért, hogy jobban érezzem magam a bőrömben. Hogy sok hónapnyi gyakorlás után meg tudom csinálni a jóga fejenállást, hogy sok-sok zuhany alatt eltrillázott hamis melódia után a karaoke bárban vastapsot kapok a produkcióm után és jönnek a gratulációk, hogy milyen jól énekeltem, pedig féltem is tőle. Hogy önálló lettem és magam intézem az ügyes-bajos mindennapi dolgaimat, hogy elég bátorságot gyűjtöttem ahhoz, hogy félretegyek egy régi sérelmet és leüljek megbeszélni… ? Ilyen és ehhez hasonló dolgok nem szoríthatóak be a siker szűkös gyűjtőfogalmába?

A sikernek mindenképpen GDP-ben mérhetőnek, felmutathatónak, megmutathatónak kell lennie?
Mondták már, hogy idealista vagyok…

Mélabú, a manó

Az embert sok minden elszomoríthatja, épp ezért sokféle szomorúságot is meg tudunk különböztetni. Van egy olyan fajta szomorúság, ami nem arról ismerhető fel, hogy apró cafatokra cincál, annál sokkal mélyebb.
Nem fojtogat tőle a sírás, nem érzed úgy, hogy itt a világ vége, nem akarsz magzatpózban gubbasztani a sötét és néma szobában.
Ez egészen más, mint egy hátizsák, csücsül a hátadon, követ, battyog melletted súlyos árnyékként, miközben te a megszokott mederben éled az életedet, teszed a dolgod. Ő pedig társadul szegődik. Talán kicsit szerethető figura is. Mint egy manó. Egy képzeletbeli, ámde kéretlen barát. Aki akkor is megfogja a kezed, ha nem kéred.
Nem is szomorúság, inkább mélabú. Szeretem ezt a szót. Hangzatos elnevezés, szinte érzem is a jelentését, amikor kimondom.
Szóval itt ez a Mélabú, a képzeletbeli manó, aki olykor annyira ragaszkodik hozzád, hogy bebújik a bensődbe. És érzed, hogy szorosan átöleli az öszes belső szervedet. Néha kicsit meg is szorítja, ha múlni tűnne.
Ha elképzelem, ilyennek képzelem el:

Emlékek

Ritmikusan forgatom magam alatt a forgószéket, vele egy ritmusban a negrót a számban.
A főnökök igazán figyelmesek voltak ma: mi, a talpon maradt hősök kaptunk néhány csomag cukorkát, preventív jelleggel, hogy legalább mi ne legyünk betegek.

Pörög a negró a számban, és pörögnek a gondolataim is. Ahogyan a tipikus íz szétterül a számban, úgy terül szét bennem a feltörekvő emlék.

Fullasztó hőség uralkodik a mustárszínű kispolszki hátsó ülésén, amin gubbasztok, hol összekucorodva ülve, hol fekve. A műbőr ülésre terített birkaszőr bunda illata tódul az orromba és keveredik a negró zamatával – eredeti poszt-nyolcvanasévek hangulat. Az aprócska szoknya felgyűrődik a fenekemnél a ficergéstől, és a combom odaragad a forró ülés széléhez, picit nyúzza is a finom bőrt a vékonyka lábakon.
A menetszél babrálja a szőke göndör hajamat, ahogy én babrálom a bunda tincseit magam alatt, tombol a nyár és én körülbelül 6 éves vagyok.
Mi gondom lehetett akkor? Azon kívül persze, hogy a szétnyílt cukorka felsérti a szájpadlásomat, a felszántott ínyemen édesen tátongó sebet piszkálom a nyelvemmel, mintha kötelező lenne, és nagymamám az anyósülésről azzal nyaggat, hogy üljek már rendesen.
Nyaggat, én pedig letorkollom, hogy „Jajj, Nagyi, hagyjál már, nekem jó így!”
Ha most mondaná, nem szólnék semmit. De már nem mondja.

A szőke tincsekkel, a vékony kis lábakkal, a kispolszkival, a birkabőr bundával és a műbőr üléssel együtt eltűnt a nagymamám is, és eltűnt velük a gyerekkorom is.
Egy negró, egy illat, egy kacat, egy szó, egy hanglejtés pedig csak néha-néha villant fel egy-két apró, kedves foszlányt a múltból. És olyankor összemegyek, és a szőke, ceruzalábú, huncut kislány testében ülök, mosolygok, emlékszem, boldog vagyok.
És forgatom magam alatt a forgószéket, meg a negrót a számban.

Megnemértettművész

http://drot.eu/article/vilag-megsem-olyan-szar-mint-elsore-latszik-sickratman-kert-es-kapott-segitseget

Nem is tudom, mit gondoljak erről a cikkről.. Ez a megnemértettművész-sirám nekem inkább bosszantó, mint sem empátiát, egyetértést kiváltó dolog... Sajnos, barmira sajnos, ez a világ már nem az a világ, ahol a művész meg tud élni az alkotásaiból, nagyon szerencsésnek kell hozzá lenni, és kapcsolatokat építeni, hogy így legyen. Én is sokáig ábrándoztam arról, hogy egyszer majd talán azt csinálhatom, amit szeretnék, és csak azt; hogy remek kis életem lesz, megélhetek abból, hogy verseket, cikkeket írok, fordítok akár, és nem kell GDP-t termelnem egy multi droidjaként, de fel kellett ébrednem. Ebből a szempontból keményen és kiábrándítóan fel kell venni a realizmus csúnya köpenyét, mert ahogy az ábrázolt példa mutatja, szépek ezek az idealista célok, épp csak nem vezetnek sehova. Meg kell forgatni a nézőpontot, és olyan irányba helyezni, ami visz is előre.
Valóban, művészi értékekkel bír az, hogy valaki olyan ritka hangszereken játszik, amiket nemhogy a közönség, a művészetet kedvelő, és figyelemmel követő réteg sem kifejezetten ismer? (Ha paraszt akarnék lenni, azt mondanám, tanuljon meg gitározni vagy dobolni inkább, mint dorombol itten...) De ha nincs rá befogadó és (jó esetben) értő közönség, akkor zsebre lehet tenni a extrém ritka, unikális művészetet.
Szóval szerintem nem kell csodálkozni, hogy le se szarják a "művészetét" az embernek, ha olyan dolgokat csinál, amiket egy olyan szűk réteg ismer, hogy egy egészséges kocsmázást is nehezen lehetne a létszámból összehozni. Gonoszságnak hathat, de ha annyira jó és értékes és különleges lenne, amit csinál, akkor valószínűleg nem itt tartana. Szerintem.
Kegyetlen a világ, és igenis a népszerűség elengedhetetlen kelléke a sikerességnek. Lehetsz bármilyen különleges, ha nem tetszik senkinek. Puff.
Viszonylag tájékozottnak és nyitottnak is tartom magam, de lövésem sincs, mi az a fujara, és elnézést, de inkább röhejesnek és ironikusnak tartok egy ujjbáboperát, mint komoly értékkel bíró performansznak, nyitottságom ellenére sem néznék meg egy ilyet, mert ez egy vicc, amit komolynak szántak.
Nem kell feladni ezeket az unikumnak számító dolgokat, csak talán más aspektusból kellene rájuk tekinteni.
Másrészt. El lehet menni dolgozni, mint minden rendes ember, bármilyen furán hangzik is.
Az általam ismert írók, költők nagy része is vagy tanít, vagy választott valami polgári foglalkozást, mert ha a verseikből akarnának kenyeret venni, bizony már éhen pusztultak volna.
A zenészek is elmennek mondjuk a gyárba szépen, ledolgozzák a kis műszakjukat és utána prüntyögnek a gitáron, szöveget írnak. Nem azért, mert szeretik, vagy mert ezt szeretnék, hanem mert muszáj, és összeszorítják a fogukat, hogy MELLETTE azt csinálhassák, ami valóban örömet okoz és amire vágynak.
Nagyon szomorú, igen, hogy nem lehet megélni manapság ebből, és a közönség is szűkül, én is letettem már arról, hogy kreatív dolgokból tartsam fenn magam - manapság a művészet nem főállás már. Elmúltak azok az idők, amikor az ember leadott a szerkesztőségbe néhány írást, ismerték  a nevét, és meghívták egy fröccsre, meg egy tál sóletre a neve miatt, és ellavírozott a cikkpénzekből.
Nincs erre olyan kereslet, ami megélhetést biztosít.
Fel kell ébredni, a világ változik, és vele kell együtt a művésznek is, de ez a felsorolás, hogy mi mindent tud és csinál valaki, mégsem kell senkinek, ez inkább szánalmas. Talán nem véletlenül van ez így, hogy nincs érdeklődés egy fujara-estre vagy felhangének tanulásra. Szép dolgok ezek, de ha a kutyát sem érdekli, talán nem kellene erőltetni és sopánkodva koldulni, hanem a megnemértettség langyos pocsolyájában való hentergés helyett megoldást találni arra, hogy lehessen ezt csinálni úgy, hogy az ember ne dögöljön éhen, és legyenek is olyanok, akiket érdekelhet.

Szülési szabadság?

Nos, itt van az újabb tömeghisztéria, a szüljünk-témakör, ami által mindenki megint nagy társadalomtudós, értékrendész és érdekharcos lett, és végre megint lehet valamin civakodni, pörölni, megmondani a tutit.
Nekem is van véleményem, amit már előttem leírtak, mindkettővel egyetértek (https://www.facebook.com/bihari.viktoria.3/posts/10208466431400395?pnref=story ; http://index.hu/velemeny/2015/12/15/a_dolgom_a_szules/), de vannak még szép számmal cikkek eme témában.
Annyit fűznék még hozzá, hogy ha már abban nincsen döntési lehetőségem, - eleve választási lehetőség híján - hogy például hol dolgozzak, és ahol egyébiránt az életem nagy részét töltöm, mert munkahely az nincsen, keresztény családmodell az van, a fennmaradó csekélyke részről ugyan hadd döntsek már én, hadd álljon szabadságomban dönteni. Elvileg modern, civilizált, 21. századi (ám középkori árnyékok nyomásában élő) entitásként, aki egy szabad (?) országban él.
Másrészt én sem szólok bele abba, hogy a kőműves hogyan építi fel a házat, mert baromira nem értek hozzá, soha nem csináltam, elképzelésem sincs róla, hogy kell és abba sem, hogy hogyan vezessék az országot - pedig azért lennének konstruktív ötleteim :) - de nem teszem, mert ez meg nem az én dolgom, ha már itt tartunk, nem abban az élethelyzetben vagyok, nem a kőműves vagyok, de én sem mondom meg senkinek, hogy mi a dolga és hol a helye, amire szintén lennének javaslataim néhányakat illetően.
Talán tényleg az a baj, hogy nincs az ember lányának (meg amúgy más aspektusokból fiának se) nagyon választása, mindennek egyszerre kell lenni: feleségnek, anyának, háziasszonynak, szeretőnek, barátnak, karrieristának, jó munkaerőnek, önmegvalósítónak. Ha inkább a saját életeddel foglalkozol, és nem feltétlenül az az első gondolat és cél, amint kicsit leszakadtál a saját anyád csecséről, így igazán elkezdhetnéd élvezni azt, hogy a magad ura vagy, hogy fogj egy férjet, tök mindegy ki az, csak lehessen neki szülni, mert itt az ideje, és ez a normális, akkor szívtelen karrierista, feminista dög vagy a főállású (vagy részmunkaidős) anyukák és háziasszonyok szemében. Ha főállású  (vagy részmunkaidős) anyuka és háziasszony vagy, aki mondjuk tényleg, igazán őszinte boldogságot lel abban, hogy gondoskodhat másokról, otthon lehet, rendezgeti a családi fészket, és nyugalom van, meg babaillat, akkor meg lebüfizett-trikós, beszűkült, maradi, konzervatív, béna picsa vagy, akinek nincsenek igazi céljai az életben, nincs célja az életednek azon kívül, mint hogy a biológia által ránkruházott lehetőségeket kiaknázd, és mint tüzes pallost hordozd körbe az igaz nőiesség szimbólumát, amellett harcot vívva - gondolják a vérkarrieristák.
Ez most nyilván sarkított és végletes szemléltetés volt, de ha már megmondjuk egymásnak, hogy hol a helye, akkor egész nyugodtan sztereotipizálhatunk is egy kicsit.
Közben meg az elvárások és egymás kritizálásának kereszttüzében elfelejtünk EMBEREK és önmagunk lenni. Kiégett droidokká leszünk, atomokra szakadva, akik nem képesek elfogadni és tisztelni mások döntését, tegye azt így vagy úgy. Tudom, nagy szavak ezek, mint önismeret, szabadság, tolerancia meg elfogadás, de azért igazán jó lenne már többezer éves együttélés után megtanulni ezeket a fogalmakat, helyükön kezelni és alkalmazni is esetleg.
Én speciel nem akarok szülni, hogy miért, az az én dolgom, de senkinek semmi köze ehhez, maximum a páromnak, de mi ezt majd megbeszéljük a konyhában egy sör mellett. És emiatt én nem fogom sem kevesebbnek, sem szívtelenebbnek érezni magam, sem pedig a társadalom haszontalan tagjának, nekem ne mondja meg senki, hogy hogyan éljem az életemet, ha meg aztán meggondolom magam, akkor ne gondolják rólam azt, hogy értéktelen az életem, mert gyereket nevelek.
Én tökéletesen megértem azokat is, sőt, olykor irigylem is, akik azt mondják, hogy gyerek nélkül nem élet az élet, meg hogy az teljesít ki, meg egyebek, hozzátenném, nekik. Az ő szemüvegükön át, az ő értékrendjükben. De az nem az enyém. Nekem nem kell azt éreznem, hogy mennyire csodálatos dolog anyának lenni, ha én nem ezt érzem, csak mert amúgy a nők nagy része ezt érzi. Az én életemben ez nem feltétlenül a kiteljesedés. Akkor én most egoista önző dög vagyok? Legyen. De akik anyaként ezt érzik , azok fogadják el, hogy én meg nem, ahogyan én is elfogadom, hogy ők meg de.

Ez a legnagyobb bajom. Elfelejtjük, hogy mindenkinek van egy élete, aminek tartalmáról, eseményeiről, fontossági sorrendjéről, értékeiről Ő, csakis Ő egymaga rendelkezik, neki van joga megszabni, hogy mit csinál vagy nem csinál, és ezt pedig másoknak illene tiszteletben tartani. Vagy legalább elfogadni, ha egyetérteni nem tudunk, amit valójában nem is kell. Mindenkinek megvan a véleménye, és ez így is van jól, de a saját véleményünk örökérvényű igazságként mások arcába fröcsögése nem éppen a tolerancia zászlóvivő tevékenysége.
Ha van véleményed, én meghallgatlak, vagy egyetértek, vagy nem, de elfogadom, és nem fogom ráderőszakolni az én igazságnak vélt véleményemet.
{Ezt már máshol is kifejtettem, de ezt minden komolyabb témába vágó vitánál el lehet sütni. :) }

Miért vagyunk homofóbok?

 (Előre szeretném felhívni minden olvasó figyelmét, hogy az alábbi okfejtések tökéletesen szubjektívek, nélkülözve mindennemű pszichológiai, társadalmi előtanulmányozást, kizárólag az általam tanultak maradékából és tapasztalatokból táplálkozik az írás - tehát ez egy vélemény a rendelkezésemre álló, sokszor nem teljes tudományos igényességű információkból.)

Még mindig a Túl a barátságon hatása alatt vagyok, és emiatt kezdtem el ma ezen gondolkodni, hogy miért nem tudjuk elfogadni az állítólag felvilágosult, civilizált, modern világunkban a homoszexualitást?
Sok dolog jutott eszembe, egyik gondolatból gyűrűzik a másik, bőven lehetne egy-egy gondolatmagot boncolgatni, alátámasztani, bizonyítani, meg nyilván nálam sokkal okosabb, kompetensebb emberek is fejtegették már ezt, nagy vitákat kiváltva, konszenzusra nem jutva, de attól még fenntartom magamnak a jogot arra, hogy legyen véleményem és ennek hangot is adjak.
Miért van, hogy az ókorban például teljesen elfogadott volt a férfiszerelem (vagy Szapphóra gondolván a nőszerelem)?
Egyrészt nyilván a társadalom, a szokások mások voltak, a nők szerepe az életben (úgy általában) erősen konvergált a nullához, tehát van egy ilyen jellegű szociális-társadalmi alapja, ami azonban mégsem feltétlenül forrása ennek, hiszen nem sokkal későbbi korokban, "modernizálódó" kultúrákban a nők szerepe vajmi keveset változott a "szülőgép" szerepkörön túl, az egynemű szerelem mégis bűn lett.
Hozzáteszem, hogy nyilván ez is némileg eufémizáció, hisz akkoriban sem alkotott mindenki egységfrontot, és nem volt mindenki maradéktalanul egy véleményen a dolgokról, sőt, nem is lehetett mindenkinek véleménye, mégis ez a kép maradt fenn, mert talán arányaiban magasabb volt a tolerancia, sokkal jobban megfértek egymás mellett a vélemények. Meg persze az idő mindent megszépít...
Így én a választ egyfelől (már ha van erre egyértelmű válasz) inkább ebben látom, hogy az ókoriak sokkal toleránsabbak, nyitottabbak voltak. Nyitottak a tudományra, tudásra, érzésekre, tapasztalásra, meg akarták ismerni, érteni az emberi létet, a világot, akár racionális, akár empirikus úton, és ebben igenis benne kell lennie az emberi érzelmek szövevényes mibenlétének feltárásának is.
A kereszténységgel elkezdődött az a népbutítás és megfélemlítés, ami a mai napig rányomja a bélyegét a világhoz való viszonyunkra, és talán itt lehet megfogni a dolog lényegét, ahogy magában a homofóbia szóban benne is van: a félelem.
Manapság igen elenyésző hányadtól eltekintve, nem vagyunk nyitottak, kíváncsiak, úgy általában semmire. Megelégszünk a kitaposott úttal, amit mutattak, tanítottak, amiről ha megpróbáltunk lelépni, dorgálást kaptunk, hogy nem szabad, rosszak vagyunk, viselkedjünk már "rendesen", beérjük azzal a mozgástérrel, amelyet a hagyományozódás, nevelés köveiből épített falak engednek.
A tudományokra koncentrálunk, a kozmoszban keressük a helyünket, nem a saját életterünkben, a mindennapi ember pedig a túlélésre fókuszál, olyan romantikus luxust, mint az érzelmekkel való törődést nem engedhet meg magának, egyáltalán nem fontos, mert nincsen befolyással a materiális lét alakulására, "szerelemből nem lehet kenyeret venni".
Nem is akarunk tapasztalni, aki pedig igen, vagy engedi, hogy akár a kíváncsiság, akár az érzelmei olyan utakra vezessék, amik a társadalmi elvárások írott-íratlan szabályai és "normái" körén kívül esnek, azt rossznak, renitensnek, abnormálisnak, aberráltnak, gusztustalannak és bűnösnek bélyegezzük.
Félünk kimutatni az érzelmeinket is, nem akarok nemi megkülönböztetéseket tenni, de tény, hogy a férfiak ebben a tekintetben többen vannak, már kiskorukban beléjük verik, hogy egy fiú erős, nem érzelgősködik, nem sír, egy kőszikla, és ez olyan mélységesen beléjük ivódott, hogy nem tudják zsigerből elfogadni a másságot. Tény, hogy sokkal több férfi homofób, mint nő.
A félelem mellett a tudatlanság, a tudásszomj kiapadása és a megszokottól eltérőre való nyitottság eltaposása azok az okok, amikben keresendők ezen ítéletek alapjai.
A sötétség, az elme sötétsége, amit az évszázadok alatt sejtjeinkbe már-már dogmává ivódott, egyébként alapvető, de negatív emberi emóciók okoznak, és az ebből táplálkozó ítéletek mélyítettek el az idők során még súlyosabban a tudatalattiba ezt a felfogást.
Egyébiránt az élet más területein sem jeleskedünk abban, hogy hajlandóságot mutassunk új dolgok felfedezésére, megtanulására, urambocsá más álláspontok elfogadására - jól van minden úgy, ahogy van, a biztos, nyugalmas, kiismert, kockázatmentesen lavírozó túlélő tengődésben, csak pénz legyen meg térerő, és hagyjon mindenki boldogulni a magam kis világában.
Miért pont az érzelmek dolgában lenne ez másképp?
... ahol pedig szintén megszabták, hogy ki kit szerethet, szeressen, és hogyan, miként kell azt kimutatni, mi a jó szeretés, és akkor vagy jó és "normális", ha így és így érzel, teszel.
De a szeretetnek, szerelemnek nem kellene, hogy szabályai, irányai és elvárásai legyenek, a szeretet szabad, és céltalan, önmagáért való.
Persze mindez csak szerintem....